A világ kezdetben kihalt volt, hideg és sötét. De korántsem lehetett volna üresnek nevezni. A homály végtelen tengere felett megannyi testetlen árnyék lebegett – egy valaha volt csoda időtlenségbe fagyott, elkárhozott maradványai. Torz lidércképek csupán, a végzet és a hiány elveszett szellemei. Ezen fekete alakok iszonytató felhőtakaróként, amorf formákban tobzódva váltak eggyé, majd szakadtak szét újra és újra, egy soha be nem fejeződő ciklusban. Elkeseredett reménytelenségből táplálkozó sikolyuk folyamatosan visszhangzott az űr mélységein át az ismeretlen messzeségekbe.
A csillagtalan égbolt bársonyos pajzsának óvó burka alatt, a kiégett felszínen maga az elemi erejű káosz kavargott. Láthatatlan, pusztító és pusztuló energiák csaptak össze sosem apadó intenzitással, melyek képesek lettek volna bármikor bármit elemészteni, ha a világra kerül.
Ködpalástos kínok rótták a halál ösvényeit, fáradhatatlanul kutatva az elmúlást, bár érezték, – ha nem is tudhatták biztosan – hogy céljukat lehetetlen elérniük.
Az örvénylő semmi bölcsője, otthona és kriptája volt ez a világ, alaktalan és névtelen őrei vigyázták megkövült rémálmát, amiből láthatóan sem erő sem akart nem lett volna képes kiszabadítani.
Egy alkalommal azonban váratlanul mégis megváltozott valami...
Egy, a valóságba teljességgel beilleszthetetlen pillanatban a lehetetlen realizálódásának káprázatos csillagai tűntek fel a szürke horizonton. Először csak néhány apró fénypont jelent meg, majd egyre többen és többen lettek, míg végül elborították az eget, és világossággal töltötték meg az örök éjszakát. Sápadt fényük vékony tűinek kegyelmet nem ismerő szúrásai viharos gyorsasággal szaggatták szerteszét sötétség eleddig kikezdhetetlennek hitt szövetét. Az alant lebegő árnyak fájdalomtól terhelt kiáltásait mégis meghallották hát valahol! Így jött el az első nap reggele.
A második napon a mennyboltot elfoglaló csillagok hadából eleddig ismeretlen jövevények ereszkedtek alá, százával, ha nem ezrével özönlötték el az eget, kecses alakjukat lágyan ölelte át az általuk hozott hajnal ezüstös tündöklése. Fehér, fátyolos szárnyú angyalok voltak ők, seregük hangtalanul hullott a világra, akárha lágy hóesést szemlélne bárki a távolból. Csuklyás fejük felett arany glóriával, kezükben lángoló pengékkel vetették bele magukat a sikoltozó árnyékok fullasztó masszájába. Határozott, villámgyors kardvágásokkal kegyetlen rendet vágtak az egymásba burkolózó szellemalakok tömött sorai között, míg végül egyetlen kísértet sem maradt, és az állandó fájdalomkiáltás helyét a nyugodt, békés csend vette át. Az angyalok dicsőséges győzelmet arattak ezen a napon.
A harmadik napra tervezett hadmozdulat is elkerülhetetlenül meghozta a várt sikert. A csillagok flottája ismét útjára engedte a fény hallgatag katonáit. Csillogva szálltak a felszínre, ahol szörnyűséges kaotikus erők uralkodtak, s nem volt kétséges, hogy az áldást hozó jövevények ezúttal kérlelhetetlenül elszenvedik a szükséges veszteségeket. Mégis elszántan szorították fehér ujjaik között tűzben égő fegyvereiket, és összecsaptak a világ ősi, destruktív hatalmaival. Az áldozatok száma felbecsülhetetlen volt. Ezt a csatát követően a világ felszíne már sosem lehetett volna ugyanolyan, mint azelőtt. Olyan mély sebek keletkeztek, melyek még a felszín alatt is kifejtették hatásukat magára a világra, annak örök érvényű lényegére, végletesen, megmásíthatatlanul. Olyan sebeket ejtettek, melyek sosem gyógyulhatnak be teljesen, átrajzolják, meghatározzák a felszínt, és az új környezet már nem lesz alkalmas többé azoknak az erőknek a fenntartására, melyek eddig gúzsba kötötték a világot.
A hófehér angyalok végül felszámolták a káoszt. Áttetsző szárnyik lassú hullámai oly áramlatokat teremtettek, melyek felkavarták, újraformálták elhullott társaik maradványainak még izzó porát mely a csatát követően vastagon borította a világ felszínét. A por felemelkedett, elolvadt, majd megszilárdult, és ragyogó kristálytornyok alakjában öltött újra alakot. A csodás tornyok egyre csak sokasodtak a felszínen, az angyalok pedig elfoglalták az őket megillető helyeket ezen fellegvárakban, hogy onnan vigyázzák a világot, mely immár majdnem teljesen a kezükben volt.
Jószándékú tekintetüket végighordozták a kiégett felszínen, és életet teremtettek az ősi romlottság helyén, és örömöt a bánat vihara helyén. A halál ösvényei önmagukba futva tűntek el, a kínok pedig egymás után hagyták el a világot, ahol nem lehetett már maradásuk. Ez a világ már nem az a világ volt, mint a kezdet kezdetén.
Így ment hát végbe a csoda. A teremtés gyönyöre, a fény és a tűz beköltözése a világba. Már-már úgy tűnt, hogy az angyalok uralkodása, a lelkek eufóriája, és a csillagok ragyogása örökké fog tartani. Boldog napot boldog nap követett...
Egy napon azonban váratlanul bekövetkezett az, amire senki sem számított – vagy legalábbis senki sem vallotta be. A hit volt az angyalok gyengéje. Megingathatatlanul hittek benne, hogy a Paradicsom, amit létrehoztak, örökké fenntartható.
Egy napon a magasba meredő tekintetek csak kiüresedett selyemtakarót találtak az eddig fénylő mennybolt helyén. A csillagok eltűntek!
Reménykedve, hosszasan várták a visszatérésüket, de hamarosan bizonyossá vált, hogy ez már nem fog bekövetkezni. A csillagok kellemes tündöklését nélkülözve a világ lassacskán egyre hűvösebbé változott.
Újabb napok teltek el, és a hideg megállíthatatlanul fokozódott, az égbolt is kihűlt, végül a fagy elkezdte szedni áldozatait. Először az öröm tömegei zuhantak a jeges talajra, hogy utolsó leheletükkel az angyalokat hibáztassák végzetükért. Fájdalmas suttogásukat elnyelte a világra boruló éjszaka. Csupasz csontjaikon anyagtalan léptek haladtak végig, újszülött kínok fonták a hideg ködből köpenyüket, hogy kezdetben elrejtőzzenek, de érezték, – ha nem is tudhatták biztosan – hogy rövidesen úgyis emelt fővel taposhatják majd a halál végtelen ösvényeit.
A veszteséglista következő tétele a hit volt. A csodák egykori büszke harcosai nem bírtak tovább ugyanúgy nézni megváltozott világukra, mint korábban. Szembesülniük kellett vele, hogy áldásuk hatása szertefoszlik, és nincs elég erejük megállítani a hanyatlást. Megundorodtak teremtményeiktől, akiknek túl sok kényelem jutott osztályrészül, míg ők óvták és táplálták őket csillogásukkal. A fehér angyalok először csak kristálytornyaikba húzódtak vissza, és nem keresték már a kapcsolatot a külvilággal. Később a tornyok egy része kiürült, elhagyatottan figyelte üres ablakival a világ felszínének jegesedő tájait, ahol az élet rohamos ütemben fogyatkozott. Az angyalok nagy része elkeseredve menekült el a megsemmisülés felé süllyedő világról, hogy megtalálják elveszett csillagaikat, melyeket olyannyira hiányoltak.
Voltak olyanok is, akik annyira ragaszkodtak az általuk újjáteremtett világhoz, hogy képtelenek képesek elhagyni azt. Egykor varázslatos, fénylő szárnyaik használhatatlanná váltak, ahogy a jég lassan elborította őket. Lángoló pengéjüket jó ideje nem bírták már megemelni, végül az enyészeté lettek a remény fegyverei is. A szürkülő angyalok értették, hogy nem lesznek képesek már szabadulni. Gyengülő testük megfakult, és a régi ragyogás egyik napról a másikra végérvényesen kihunyt mindannyiukban. Anyagtalanná váltak, és velőtrázó kiáltásokkal adták át magukat a nihil csábító örökkévalóságának. Egy elveszett csoda mementójaként fonták keresztül a világot, és az ajkukra fagyott sikolyok még sokáig visszhangzanak majd az űr végtelen sötétségében.
A felszínen magasodó őrtornyok önmagukba roskadtak, mikor gazdáik elhagyták őket. A halott angyalok porai, melyből egykor vétettek, elemi erejű haragra gerjedtek bajtársaik bukása láttán. Brutális energiaként szabadultak el, hogy a világ felszínén végigtombolva jéghideg lángokba borítsák azt. Mikor nem maradt már semmi, amit elemészthetnének, hömpölygő, kavargó káoszba tömörülve szorították össze az egész világot, dühös bosszút állva ezen a leküzdhetetlen lidércnyomáson, amiért teljességgel felesleges volt egykor oly sok mindent feláldozni.
Az utolsó napon a világ kihalt lett, hideg és sötét. De korántsem lehetne üresnek nevezni. (Azóta is csak kitartóan várja az angyalok újabb eljövetelét.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése