Egy SMS

Szervezetlen szeretet szökken szanaszét.

Szerény szívszonettek szelídítik szép színét.

Apró hüllő játszik, látszik érik már a gyümölcs.

A végén fázik, kell, hogy almamaggal befűts.

Megértő ujjaid jártak már kezemen.

Légvár épül, omlik, vigyázz, hogy mit üzen!

Porcelánpáncélos alakkal megint

Közeled feltüzel, majd aztán leint.

Szemed még oly sok dolgot rejt,

Vágyam pedig ritkán felejt.

Tétlen tényfeltárás

Gyere, sétálj velem a vérben!

Szívem szórja széjjel ezt a szép folyót.

Egymásba kapaszkodva ketten.

Szellemtáncunk egész másról szólt.

Néha jó vagyok, de mégsem.

Tőr a mellemben, így írom ezt a sort.

Mikor a stopper megáll bennem,

Vidáman nézz rám, ennyi volt.

Mazochista tettlegekben

Angyalszárnyú kígyó a heverőm.

Én csak kutattam a ködben.

Ne szólj rám többet szenvedőn!

Azt hiszem, sikerült betelnem.

Kis utca végén kihunyó remény.

Két sötét, kétkedő tükörben

Másik létért sikoltó szenvedély.

Axiómák

Író az, aki becsapja az olvasókat.
Jó író az, akinek olvasói nem veszik észre, hogy becsapták őket.
Nagy író az, aki önmagát is becsapja.
A legkiválóbb író pedig, aki mindennek tudatában van.

Világtörténet (A szerelem tükréből)

A világ kezdetben kihalt volt, hideg és sötét. De korántsem lehetett volna üresnek nevezni. A homály végtelen tengere felett megannyi testetlen árnyék lebegett – egy valaha volt csoda időtlenségbe fagyott, elkárhozott maradványai. Torz lidércképek csupán, a végzet és a hiány elveszett szellemei. Ezen fekete alakok iszonytató felhőtakaróként, amorf formákban tobzódva váltak eggyé, majd szakadtak szét újra és újra, egy soha be nem fejeződő ciklusban. Elkeseredett reménytelenségből táplálkozó sikolyuk folyamatosan visszhangzott az űr mélységein át az ismeretlen messzeségekbe.

Népbutítás

Villódzó sziréndal,

Modernkori mágia,

Ezernyi csodával...

Befogadni bár hiba,

Kietlen tudattal

Simulunk karjaiba.

Agyakba fészkelve

Édesen kedveskedő,

Sok mocskot művelve

Színesen szemfényvesztő,

Fészkét sejtről sejtre

Kiirtva kiteljesedő.

Csillogó szikéje

Suhan végig melleden.

Rálásson szívedre,

Kiiktassa teljesen.

Érzelmek feledve,

Hódolj neki lelkesen!

Porosodó koponyádon

Kongatja himnuszát.

Élősködj még a világon!

Kiürült kincseskamrád.

Harcolni kár, bánt belátnom.

Túl nagy a szolgabrigád.

Egyenember, egyenruha,

Egyenízlés, fáj a térd.

Seregeik imádata

Nézd, mennyi aranyat ért!

Látni nem a feladata.

Nyúlj újra a tárcádért!

Utánad

Közelmúlt szülte lidérckép,

Levehetetlen álszentség.

Fájva tép zajos mindenség,

Te voltál a híg selymesség.

Voltál szép, szoros tényező,

Lelkemben vad virágeső.

Szilárdan megkövült képzet:

Te nyújtottál teljességet.

A Lét vihara rántva bánt,

Szép fényben ölelt, kéjbe zárt

Földtől nem szakadó óda,

Torkom újra csak harsogja.

Sokminden, így nem kéretlen.

kétségkívül addiktíven

Csak a távolból harcolok

Elveszett, és bukott vagyok.

Két kezemmel így kapkodok.

Borús a lét, mindig konok

Viharfekhők álltak, lestek!

Rólad fájó portrét festek.

Mint aki szégyellve

Egy jó rím, egy korrekt hasonlat
sincs, kevés a szó, kevés a mondat,
hogy leírja, mit rejt a lélek.
Vagy csak én volnék kevés? Attól félek
ez utóbbi a ludas.

Érzés súlya alatt ropog minden gondolat,
s úgy kell betörni, mint a vadlovat,
hogy tűrje a papír, tűrje az anyag,
mikor eleven sebem folyvást felszakad,
mert elvetélnek a betűk.

Kagylóból kihullott gyöngy. Ily védtelen
rezdülés összes szavam, mindenem,
ha te vagy az aktuális téma,
de nem rejthetlek sötét véka
alá, mint aki szégyellve szerelmes.

Szellemkép

Rémes az adás, zavaros a vétel,

de mit várjak ilyen selejtes relével?
Felszínes emberi gondok sora:
kávé, reggeli, ebéd, vacsora…

Mindig ugyanaz a műsor: a rutin

csámpázik a megszokás gólyalábain.

Csak egy szellemkép dereng át néha talán

az egyremegy kapcsolatok fehérzaján.

Emlékműsor, nosztalgia:

arcod negatív körvonala.

Búcsúajándék tőled

Filléres mágiát űzöl velem újra,

vagy még mindig? Ki tudja…

Eszembe jut néha, kb. heti egyszer,

s még hat napon át nem ereszt el,

a gondolat, hogy enyém voltál,

megbélyegeztél, megraboltál,

gyönyört adtál és elvettél mindent,

mi ezer lánggal égett itt bent:

Vágyat, ihletet, minden józanságot,

félszeg mosollyal egy egész világot.

Közelítő tél

Reszelős zimankót jósol minden szél,

de idén váratnak magukra a fagyok.

Csontok mélyéről rázza testemet a dér,

én már belülről fázom, vacogok.

Szárnycsattogás ásít az égen.

A galambok is érzik, nem tudatosan,

fölfújják magukat gömbbé egészen,

hisz nem az ő szárnyuk suhan.

Késik a tél, de számomra rohan,

már kopognak jeges tűsarkai,

a nap sugarán kacsint bronzosan,

éjjel már üvöltő hangjait hallani.

 

Az ismeretlen múzsákról

I.

Szóra feszítitek számat, tagjaimba mozgást leheltek,

szemem szépségetek udvarában szegény zarándok,

egész testem könnyű marionett, olcsó játék nektek.

II.

Csak vigyázva, ha lehet, csak szépen, lassan,

meg ne égesd hiú szíved, gondatlan kezed!

A szépség hideg tűz. Míg el nem lobban,

önmagának ég csak, egy percig se neked.

Vágy

(Zoënak)

Képtelen képzet képlete kering

Kietlen kábulat katartikus körén.

Kisebb közöny kötetlen korában

Kényeztető kezem könnyen kielégít

Fekete dallam

Fekete selyem fedi szemem

Tudatom mélyül, szárnyal velem

Körüljár és átsuhan lelkemen a sötét

Ma éjszaka nem szenved a nyugalom törést

Érzem és élvezem a tested közelségét

Lerázom magamról az élet kötöttségét

Át akarom élni, amíg lelkem lobban

Az éj zenéjére szívünk együtt dobban.

Látod, könnyebb már a szellem

Értem, melletted kell lennem

Veled együtt ölel a színtiszta béke

Számunkra az éjjelnek sosem lesz vége.

2005-11-15

Ártatlanság tündére

(Morrighan-nek)

Gyertyaláng és füstölő illata

Bekúszik a lélek üresjárataiba.

A félhomályban meg telnek a percek

És megtelnek veled.

Ahogy puha ujjbegyeid oszló

Kezemhez érnek.

Ezek a pillanatok szerintem szépek.

2005-11-11

Utánuk Ő

Hibát hibára,
Pengét torokra.
Csak érte kiáltva
Újra, de hiába...
Tündöklő alaphoz
Hiába rimánkodsz!
Tétován fegyvert fogsz:
Kiút a halához.
Fátyolos élet!
Vár rád a véged.
Itt áll, mert így kéred,
hát vess ennek véget!

Avagy adj új utat!
Célt, ami túlmutat
Rajtuk, mert szentek!
Nem eszementek.
Imádni őket,
magasztos nőket,
Bűn ez, ha mondom!
Korbács csak jussom.
Húsomat itt hagyom,
Szívem a kínpadon.
Karodban vajh lelhetem
Az nyugalmas sírhelyem?

Utólag...

Végletek vitéz hajósaként
Őrült vágyakat hajszolván
Veszve, igéző szemeiért
Égtem álmaim máglyáján.

A préda lelkére éhesen
Újabb veszett hajszára hív
Vadászként, orvul, és kéjesen,
A vérszomjas, ragadozó szív.

Megérintettem bár a fényét
Roskadtak a sötét falak
Szárnyaimat árnypengék érték,
Sikoltok, de nem hallanak.

Oly közel volt már az égi templom.
Igaz, néhány percig rám ragyogott,
Vörös fodrát feledni nem tudom.
De már értem, feladni voltam ott.

Jelen

Nem értem, mi zajlik. Teljes erővel fókuszálok, mégsem tiszta a kép...
Vajon mikor váltam önmagam ellenségévé? Láthatóan jó ideje minden erőfeszítésemmel önmagam ellen dolgozok.
Folyamatos, szünet nélküli önáltatás, kéjes álmok, alantas vágyak, kínzó emlékek, és erős félelmek szorításában vergődve egy mélyülő plazmoid miazma próbál bekebelezni, amit jobb híján a szakértők "élet" néven emlegetnek.

Padlón

Ma reggel megint a padlón ébredtem

Mellettem volt az ágyam, üresen, vetetten.

Hogyan kerültem oda le, nem emlékeztem

Csak azt tudtam, megint a padlóra kerültem.

Halk üzenet

Lépcsőházak mélyén figyel a szerelem,

mint mikor a törpeharcsa kérészre les,

szokatlan nyugalom játszik ma velem,

tudom, hogy engem észre se vesz.

Rozsdás korlátra ül a bársonyos éj,

károg a beton és harákol a vas,

de őt nem izgatja az életveszély

ártatlan ma a nőstényfarkas.

Tompa ma minden női tekintet,

tüzét vesztette minden kapcsolat,

üres csatornákon szól csak a halk üzenet:

"Kérjük, kapcsolják ki hormonjaikat!"

Egyetlen este

Észvesztő este zárult. Valóságos karneváli forgatag keringett a kicsiny ivóban. Volt részünk sok mindenben, de maradjunk a sajátos élményeknél, mert azok tárháza is eléggé sokrétűre sikeredett.
Kezdjük talán a vacsorával, amit magunkhoz vettünk egy eléggé félreeső, ám mégis hangulatos helyen, olyan emberekkel körülvéve, akiket alapvetően nem szoktunk köreinkben tisztelni. Mégis, kifejezetten kellemesen alakult az a három óra, - leszámítva az álmosító autózást, amit a hátsó ülésen szenvedtünk végig - melyet ezzel a gasztronómiai kitérővel töltöttünk. Visszatérvén a városba egy plusz delikvens összeszedését követően rövid sétára kényszerülve végre megérdemelt söreinket ölelhettük magunkhoz. Ez részünkről nem tartott túl soká, hiszen várt ránk az este további hátralevő fehér kérdőjelekkel telerótt lehetősége.

Tétova beismerés

Akaratlan árnylesés
Védelmező szenvedés
Akaratos átélés
Hiányérzet, kertelés.

Mondanom kell, mert
Betegen hevert,
Heves ereket
Elevenen vert

A szív, ki vár, ha
Kell a táptalaj
Éled virága,
Érzi, nő a baj.

Bonyolult tejköd,
Halovány látnok
Lelkem megtöltöd:
- Kis édes álmok.

Kívánatos fény
Szemedből szökvén...
Áhítatos tény,
Ölelnélek én.

Keresztem veszem
Megbukott tettvágy.
Kezed hadd legyen
Kezemben kegytárgy.

Valami van, valami lesz...

Hirtelen ébredt keservvel
Ritkán látott kiáltás
Robog poros elmémmel
Láthatatlan látomás...

Aránytalan aranyszín
Határtalan átkozás
Vérző seb, kába kín
Érzéketlen változás.

Toxikus kényszerből
Ideális vérfolyás
Letisztult elmémből
Lendületből kárhozás.

Esélytelen egyenlőség
Bárkivel, ha ember
Ólomsúlyú felelősség
A nyakatekert élettel.

Szíven döfött szív,
Érthetetlen szóhalom,
Lép, érez, öl, ha hív
Elenyésző szánalom.

Preparált szellemmel
Értetlenül bámulom:
Tulajdon, vad kezemmel
Kapart jelek falamon.

Élve boncolt élvezet
Kiégett szervekkel.
Érzem majd, ha elvezet
Hozzá, mert pont ő kell?

Gyerekjáték

Egyszer volt valamim. Értékes volt, és szerettem. Az életem árán megvédtem volna bármitől. Szép érzés volt. Ragaszkodtam hozzá. Hatalmas erődítményt emeltem a tiszteletére, aminek egyetlen funkciója az volt, hogy megvédjen minket a külvilág lélekemésztő valóságától.

Lelkem lángba borult, valahányszor reá pillantottam, és ezek a lángok mindent elemésztő tűzvésszé robbantak, akárhányszor megérinthettem. Az enyém volt, őriztem, és nem adtam volna senkinek, semminek, bármekkora árat is ajánlott volna érte. Az enyém volt, fontos volt, mindennél fontosabb.

Eggyé váltam vele, együtt léteztünk, minden szívdobbanás, minden lélegzetvétel, amit elnyűtt testem produkált, kizárólag annak volt köszönhető, hogy tudtam, az enyém.

Lehetetlen volt, hogy valaha másként legyen. De torz lényem hörögve tört rám, megmérgezve mindent, ami tiszta volt, és gyönyörű. Halál kúszott le torkomon, zsigert szaggatott, és tengernyi kínt okozva ágált ellenem, majd rátámadt az egyetlen dologra, ami emberré tett. Elszigetelte, majd elpusztította, azt ami az enyém volt.

Hamuvá dermedt világom romjaiból táplálkozó dögevők hadán át is tisztán láttam, hogy menthetetlenül szilánkokká szakadt a kép. A jövőm képe. A jövőm, amit arra a biztosnak tűnő tudatra építettem, hogy ami az enyém volt, az mindig az enyém marad.

De sosem volt az enyém. Nem léteznek ilyen jellegű evidenciák. Olyan vagyok, mint egy
szánalmas gyerek. Ha kezeim közé kaparintok valamit, ami tetszik, először csodálom. Nagyon örülök, hogy nálam lehet. Aztán használom. Rá szánom minden időm, mert kell, életfenntartó szükségét érzem, hogy rá szánjam.

Aztán kicsiny világom ambivalens rejtjeleinek kereszttüzében született katatónia közepette darabokra töröm.