Népbutítás

Villódzó sziréndal,

Modernkori mágia,

Ezernyi csodával...

Befogadni bár hiba,

Kietlen tudattal

Simulunk karjaiba.

Agyakba fészkelve

Édesen kedveskedő,

Sok mocskot művelve

Színesen szemfényvesztő,

Fészkét sejtről sejtre

Kiirtva kiteljesedő.

Csillogó szikéje

Suhan végig melleden.

Rálásson szívedre,

Kiiktassa teljesen.

Érzelmek feledve,

Hódolj neki lelkesen!

Porosodó koponyádon

Kongatja himnuszát.

Élősködj még a világon!

Kiürült kincseskamrád.

Harcolni kár, bánt belátnom.

Túl nagy a szolgabrigád.

Egyenember, egyenruha,

Egyenízlés, fáj a térd.

Seregeik imádata

Nézd, mennyi aranyat ért!

Látni nem a feladata.

Nyúlj újra a tárcádért!

Utánad

Közelmúlt szülte lidérckép,

Levehetetlen álszentség.

Fájva tép zajos mindenség,

Te voltál a híg selymesség.

Voltál szép, szoros tényező,

Lelkemben vad virágeső.

Szilárdan megkövült képzet:

Te nyújtottál teljességet.

A Lét vihara rántva bánt,

Szép fényben ölelt, kéjbe zárt

Földtől nem szakadó óda,

Torkom újra csak harsogja.

Sokminden, így nem kéretlen.

kétségkívül addiktíven

Csak a távolból harcolok

Elveszett, és bukott vagyok.

Két kezemmel így kapkodok.

Borús a lét, mindig konok

Viharfekhők álltak, lestek!

Rólad fájó portrét festek.

Mint aki szégyellve

Egy jó rím, egy korrekt hasonlat
sincs, kevés a szó, kevés a mondat,
hogy leírja, mit rejt a lélek.
Vagy csak én volnék kevés? Attól félek
ez utóbbi a ludas.

Érzés súlya alatt ropog minden gondolat,
s úgy kell betörni, mint a vadlovat,
hogy tűrje a papír, tűrje az anyag,
mikor eleven sebem folyvást felszakad,
mert elvetélnek a betűk.

Kagylóból kihullott gyöngy. Ily védtelen
rezdülés összes szavam, mindenem,
ha te vagy az aktuális téma,
de nem rejthetlek sötét véka
alá, mint aki szégyellve szerelmes.

Szellemkép

Rémes az adás, zavaros a vétel,

de mit várjak ilyen selejtes relével?
Felszínes emberi gondok sora:
kávé, reggeli, ebéd, vacsora…

Mindig ugyanaz a műsor: a rutin

csámpázik a megszokás gólyalábain.

Csak egy szellemkép dereng át néha talán

az egyremegy kapcsolatok fehérzaján.

Emlékműsor, nosztalgia:

arcod negatív körvonala.

Búcsúajándék tőled

Filléres mágiát űzöl velem újra,

vagy még mindig? Ki tudja…

Eszembe jut néha, kb. heti egyszer,

s még hat napon át nem ereszt el,

a gondolat, hogy enyém voltál,

megbélyegeztél, megraboltál,

gyönyört adtál és elvettél mindent,

mi ezer lánggal égett itt bent:

Vágyat, ihletet, minden józanságot,

félszeg mosollyal egy egész világot.

Közelítő tél

Reszelős zimankót jósol minden szél,

de idén váratnak magukra a fagyok.

Csontok mélyéről rázza testemet a dér,

én már belülről fázom, vacogok.

Szárnycsattogás ásít az égen.

A galambok is érzik, nem tudatosan,

fölfújják magukat gömbbé egészen,

hisz nem az ő szárnyuk suhan.

Késik a tél, de számomra rohan,

már kopognak jeges tűsarkai,

a nap sugarán kacsint bronzosan,

éjjel már üvöltő hangjait hallani.

 

Az ismeretlen múzsákról

I.

Szóra feszítitek számat, tagjaimba mozgást leheltek,

szemem szépségetek udvarában szegény zarándok,

egész testem könnyű marionett, olcsó játék nektek.

II.

Csak vigyázva, ha lehet, csak szépen, lassan,

meg ne égesd hiú szíved, gondatlan kezed!

A szépség hideg tűz. Míg el nem lobban,

önmagának ég csak, egy percig se neked.

Vágy

(Zoënak)

Képtelen képzet képlete kering

Kietlen kábulat katartikus körén.

Kisebb közöny kötetlen korában

Kényeztető kezem könnyen kielégít

Fekete dallam

Fekete selyem fedi szemem

Tudatom mélyül, szárnyal velem

Körüljár és átsuhan lelkemen a sötét

Ma éjszaka nem szenved a nyugalom törést

Érzem és élvezem a tested közelségét

Lerázom magamról az élet kötöttségét

Át akarom élni, amíg lelkem lobban

Az éj zenéjére szívünk együtt dobban.

Látod, könnyebb már a szellem

Értem, melletted kell lennem

Veled együtt ölel a színtiszta béke

Számunkra az éjjelnek sosem lesz vége.

2005-11-15

Ártatlanság tündére

(Morrighan-nek)

Gyertyaláng és füstölő illata

Bekúszik a lélek üresjárataiba.

A félhomályban meg telnek a percek

És megtelnek veled.

Ahogy puha ujjbegyeid oszló

Kezemhez érnek.

Ezek a pillanatok szerintem szépek.

2005-11-11

Utánuk Ő

Hibát hibára,
Pengét torokra.
Csak érte kiáltva
Újra, de hiába...
Tündöklő alaphoz
Hiába rimánkodsz!
Tétován fegyvert fogsz:
Kiút a halához.
Fátyolos élet!
Vár rád a véged.
Itt áll, mert így kéred,
hát vess ennek véget!

Avagy adj új utat!
Célt, ami túlmutat
Rajtuk, mert szentek!
Nem eszementek.
Imádni őket,
magasztos nőket,
Bűn ez, ha mondom!
Korbács csak jussom.
Húsomat itt hagyom,
Szívem a kínpadon.
Karodban vajh lelhetem
Az nyugalmas sírhelyem?

Utólag...

Végletek vitéz hajósaként
Őrült vágyakat hajszolván
Veszve, igéző szemeiért
Égtem álmaim máglyáján.

A préda lelkére éhesen
Újabb veszett hajszára hív
Vadászként, orvul, és kéjesen,
A vérszomjas, ragadozó szív.

Megérintettem bár a fényét
Roskadtak a sötét falak
Szárnyaimat árnypengék érték,
Sikoltok, de nem hallanak.

Oly közel volt már az égi templom.
Igaz, néhány percig rám ragyogott,
Vörös fodrát feledni nem tudom.
De már értem, feladni voltam ott.

Jelen

Nem értem, mi zajlik. Teljes erővel fókuszálok, mégsem tiszta a kép...
Vajon mikor váltam önmagam ellenségévé? Láthatóan jó ideje minden erőfeszítésemmel önmagam ellen dolgozok.
Folyamatos, szünet nélküli önáltatás, kéjes álmok, alantas vágyak, kínzó emlékek, és erős félelmek szorításában vergődve egy mélyülő plazmoid miazma próbál bekebelezni, amit jobb híján a szakértők "élet" néven emlegetnek.