Közelmúlt szülte lidérckép,
Levehetetlen álszentség.
Fájva tép zajos mindenség,
Te voltál a híg selymesség.
Voltál szép, szoros tényező,
Lelkemben vad virágeső.
Szilárdan megkövült képzet:
Te nyújtottál teljességet.
A Lét vihara rántva bánt,
Szép fényben ölelt, kéjbe zárt
Földtől nem szakadó óda,
Torkom újra csak harsogja.
Sokminden, így nem kéretlen.
kétségkívül addiktíven
Csak a távolból harcolok
Elveszett, és bukott vagyok.
Két kezemmel így kapkodok.
Borús a lét, mindig konok
Viharfekhők álltak, lestek!
Rólad fájó portrét festek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése