(Nos, ez az iromány mindenképp igényel részemről némi előzetes magyarázatot. A lényeg, hogy egy hirtelen gondolatkísérlettől vezérelve próbáltam írni egy szellemiségében futurista valamit. Ez a - számomra is kissé meglepő - stílusgyakorlat lett belőle.)
Összenéztek, kemény
tekintetükben elszántság, ideges, mórikált mozdulataikban várakozás, az
adrenalin fűszeres lazasága, és valahol a testnevelés órák focijának győztes
góljai előtt érzett sorsszerű bizonyosság. Így vonultak végig a folyosón, mind
a tizenketten.
Fehér ingben, fekete
nyakkendőben, fekete nadrágban. Mindegyik abból a bizonyos érettségi
ruhatárból, amellyel minden felsőoktatásbeli fiatal férfi rendelkezik. Teljesen
szokványos látvány egy egyetemen.
Ami kevésbé
szokványos az a tizenkét símaszk és a tizenkét gumibot. A nagyelőadó zárt
ajtaja előtt megálltak.
Összenéztek. Kemény
tekintetükben a kérdés: Biztos? Mórikált mozdulataikban a válasz: Biztos.
Színpadiasan fejükre kanyarították a maszkokat, kezük görcsösen szorult a
gumibotokra. Nagy levegő, nincsvisszaúthajrá!
A hatalmas ajtószárnyak
szinte maguktól mozdulnak, egyikük sem látja, ki rúgja be őket. Nem is
fontos.
Odabent tömeg.
Döbbent arcok, reflexből fintorított orrok, s bamba csacsogók, akik még e
drámai antréra sem képesek odafigyelni. Némelyiknél fényképezőgép, kamera,
mikrofon. Némelyiknél zsigerből eszmélő tanári szigor, kezdődő
„Megőrültek?”-ek, „No, de kérem!”-ek, és „Hogy képzelik?”-ek. Az ő fejükön
csattannak az első ütések.
Liberté,
égalité, fraternité. Tizenkét szabad ember, egyenlő elbánásban
részesít a józan rend elleni lázadásban testvéri egységbe forrt, megtévesztett,
hasznos idiótákat. Közvagyonná tétetik a fájdalom, s mindenkinek jut belőle. Nincs kegyelem. Nincs apelláta.
A hetedik komótosan
a táblához sétál. Inge, hófehér inge véres. Talán szakadt is. Nadrágja
biztosan. Egy mikrofontól. A szavak ereje…
Egy fehér festékszórót
vesz elő. Fölrázza. A fémes kluttyogás, mint valami félrenyelt lélekharang. A
sziszegés, mint a kígyó sziszegése.
Összenéznek. Kemény
tekintetükben felismerés. Elég volt, ennyi volt. Vége. Irány a hátsóbejárat, és
futás a kocsikhoz. Nagy levegő, futnak.
Másnap reggel
értetlen csődület, és rendőrség. Riporterek, újságírók. Diákok. Félinformáltan,
vagy sehogy, de remegve. Lezárt nagyelőadó. A nyomozás érdekében mindenki néma.
De nyílik az ajtó, s egy pillanatra látni a táblát, s rajta a félember magas,
kecses, szofisztikált betűket.
A szó végén pont.
Nem felszólítás, nem parancs, nem óhaj és nem rendelet. Megjelölés. Kijelentés.
Definíció.
Összenéznek. Nem
egyszerre. Csak párosával. Sorjában. A tömeget átjárva, mint cérna a vásznat.
Kemény tekintetükben a testnevelés órák focijának győztes góljai után érzett
megmásíthatatlan bizonyosság.
Valami zajlik.
Valami végre történik.
Másnap, egy másik
egyetemen megismétlődik a tett. Nem az ő kezük sújt le. Negyednap már az összes
egyetemen. Két hétre rá főiskolákon is. Egy hónap, s a gimnáziumok sem maradnak
ki. Az üzenet mindenhol ugyanaz:
ÉBRESZTŐ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése