Egy szobornak, egy épületnek, egy térnek millió arca lehet, minden szög, amelyből megtekinti az ember, valami újat, addig sohasem látottat árul el, tár fel róla. Többségünknek a mindennapok sodrásában sajnos nemhogy eme aspektusok mindegyikének felfedezésére nincs lehetősége, de még az ilyen élményeket nyújtó alkotások mellett is úgy sétálunk el, mintha ott sem lennének. A Mesterlövészet sorozattal ezt szeretném orvosolni. Ezekben a bejegyzésekben egy-egy alkotást fogok tüzetesen szemügyre venni, és igyekszem minél aprólékosabban bemutatni egyedi vonásaikat, hangulataikat.
Leírhatatlan örömmel tölt el, hogy a projekt első "áldozata" nem más, mint az általam tűkön ülve várt régi-új, Horvay-féle szoborcsoport főalakja. Az alkotás helyreállítását övező hercehurcák történetébe nem mennék bele, a magyar sajtó már alaposan körbejárta a témát, s még azzal együtt is kimerítő tájékoztatást adott az eseményekről, hogy a legtöbb orgánum valamiféle diktatórikus nagyzolást vizionált az alkotásba, s krokodilkönnyeket hullatott Kisfaludi Stróbl mester borzalmasan propagandisztikus, szájbarágós szoborcsoportjának eltávolítása fölött.
Horvay János Kossuthját már a maga korában is sok kritika érte, miszerint pont azt a köldöknéző, magyar pesszimizmust, és kiábrándultságot jelképezi, melyről sztereotipikusan hírhedtek vagyunk, pedig sokkal-sokkal mélyebb, és erőteljesebb jelentésárnyalatokat hordoz ez a szobor, mintsem, hogy egy ilyen felületes ítélettel el lehetne intézni.
Természetesen a gyász, és a keserűség is megjelenik benne, elsősorban a főalak tekintetében, leszegett fejében, és bizonyos szögből nézve, krisztusi testtartásában. Ez azonban nem a megfeszített Jézus szenvedő alakja, hanem a feltámadott megváltó póza, aki hitetlen Tamásnak mutatja stigmáit, bizonyítva ezzel, hogy ő Isten fia. Valószínűleg nem véletlen, hogy a jobb kar gesztusából egyből ez a szobor jutott eszembe, mely a Kerepesi temetőben ábrázolja így Jézust.
Természetesen a gyász, és a keserűség is megjelenik benne, elsősorban a főalak tekintetében, leszegett fejében, és bizonyos szögből nézve, krisztusi testtartásában. Ez azonban nem a megfeszített Jézus szenvedő alakja, hanem a feltámadott megváltó póza, aki hitetlen Tamásnak mutatja stigmáit, bizonyítva ezzel, hogy ő Isten fia. Valószínűleg nem véletlen, hogy a jobb kar gesztusából egyből ez a szobor jutott eszembe, mely a Kerepesi temetőben ábrázolja így Jézust.
A bal kar ökölbe szorított keze azonban hihetetlen erőt sugároz, a vesztes szabadság harc utáni meg nem alkuvás, és bele nem törődés finoman megformált, lappangó, mégis elemi erejét. Ahogy maga az arc, a tekintet sem csupán a bánatot sugározza, hisz a lamentáló fájdalom kifejezésében ott bujkál az elszántság, a harcos szellem, mely tovább hordozza a szabad, független Magyarország megteremtésébe vetett hitet.
Tény, hogy ezek a finomságok sokkal jobban érvényesülnek, és sokkal nyilvánvalóbbak így, hogy a főalak egyelőre egyedül árválkodik a talapzaton, de épp ezért unikális élmény körbejárni, és megcsodálni egyéni szépségében.
Mindenkinek javaslom, hogy látogasson el az új Kossuth térre, és vessen egy pillantást erre a páratlan szoborra, mert a mai köztéri architektúra sivársága, fantáziátlansága, és üressége mellett élményszámba megy egy ilyen elemi erejű konstrukció.
Addig is, íme a szobor, ahogy én láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése