Holt idők - 2. fejezet

- Marcus!

Gyakran elcsodálkozom rajta, hogy egyesek mennyire türelmetlenek tudnak lenni.

- Marcus!

Pedig, ha jól játsszuk ki a lapjainkat, az örökkévalóság minden ideje a miénk.

- Marcus!

Legalábbis a magukat értelmiséginek tartó honfitársaim ezt állítják. A tapasztalat azonban erre az elméletre igen sűrűn rácáfol.

- Marcus!

- Mi van? – rivallok rá dühösen az engem szólongató öltönyös férfira. Az összeaszott arcának nagy részét uraló üres szemgödreiben halványkék fény izzik, tehát tudom, hogy nem vak. Láthatja, hogy éppen eléggé el vagyok foglalva. Ennek ellenére indulatosan a képembe tolja megcsonkított kezét.

- Három ujjam hiányzik, Marcus. – közli olyan hangsúllyal, mintha egy ütődöttnek magyarázna. Ez a stílus mondjuk jellemző az alkimisták többségére. Ez a kellemetlen alak itt pedig Hercule, egy helybéli lakos, állítása szerint alkimistamester. Ismerem már egy ideje, és tisztában vagyok vele, mennyire nem kedvel bennünket, megszállókat.

- Igen, látom. – biztosítom róla a türelmetlenkedő fickót – De ha nem látnád, momentán akad némi dolgom.

Rámutatok a műtőasztalon előttem fekvő katonára, akit nemrég hoztak be a központba. Nem néz ki valami jól szerencsétlen, bár a mostani állapota még kifogástalannak mondható ahhoz képest, ahogy érkezett. Hercule egyik honvédő földije ágyéktól torokig felhasította a mi bátor vitézünket, és a belő szervei jelentős hányada szanaszét szóródott a harcmezőn. Miután bajtársai megmentették, és behozták hozzánk, lelkes kollégám, Rupert egész ügyesen összerakta. Szerencséjére volt is épp raktáron azokból a szervekből, amiket a baka odakint hagyott a fronton. Most össze kellene varrni a testén végighúzódó brutális sebet, hogy az új zsigerei a helyükön maradjanak, és végre mehessen vissza ő is beleket ontani. Csak éppenséggel Hercule nem hagyja, hogy végezzem a munkám. Érzek némi ingert, hogy beledöfjem a kezemben tartott méretes varrótűt a szemgödre mélyén pislákoló fénybe.

- Ezt holnapig úgysem küldik vissza harcolni. – mondja undorodva a katona felé intve – De nekem fontos teendőim vannak, amiket sérült kézzel nem tudok elvégezni!

Csak meg ne sajnáljam a végén ezt az önző barmot! Az okvetetlenkedő városi alkimista felé fordulok, és a varrótűvel mutatok körbe az egészségközpont műtőtermének káoszán.

- Figyelj, én itt éppen egy katonát próbálok harcképes állapotba hozni, amott Rupert éppen golyókat emel ki másik harcos hátából, ott egy fickó várja, hogy valaki visszavarrja a lábát, annak a tagnak meg egy balta áll ki a fejéből! Nem hiszem, hogy a te ujjaid lennének jelenleg a legfontosabbak.

- Az ott csak Gaston. – legyint Hercule fintorogva a műtőterem sarkában ücsörgő sérült felé – Ha összebalhézik a feleségével, az asszony mindig nekiugrik valami célszerszámmal. De ez a balta…? Ez új.

- Nem érdekel. – közlöm vele rohamosan növekvő feszültséggel, és visszatérek a műtőasztalon heverő katona sebéhez. A szemem sarkából látom, hogy ez a kullancs csak nem hajlandó elkotródni.

- Tudod Marcus – folytatja zavartalanul, csevegő hangnemben – Nem végzel valami szép munkát. Bezzeg Rupert, na, ő igen! Gyorsabban is adaptálódnak azok a végtagok, amiket ő illeszt fel. Ti nem ugyanott tanultátok a mesterséget?

- De. – válaszolom, és körülnézek valami után, amit hozzá vághatnék.

- Sokan azt mondják, hogy igazán jó iskolák vannak az országotokban. De te valahogy nem vagy erre túl ékes bizonyíték.

- Hercule! – kiabálok rá kifogyva a béketűrésből – Figyelj, baromira nem fogom most veled megvitatni a birodalom oktatási rendszerének helyzetét. Várd ki a sorodat, vagy húzz el innét, de ne zavarj!

- Rohadj meg! – veti oda sértődötten a városi alkimista, majd elvonul.

- Mind azt tesszük. – jegyzem meg inkább csak magamnak, és megkönnyebbülök, hogy végre ismét a páciensemmel tudok foglalkozni. A katona most is a birodalmi hadsereg vörös zubbonyát viseli, ami eléggé megtépázva, és különböző testnedvektől szennyesen tapad a bőréhez. Látszik a testén, hogy nem ez a mostani az első komoly sérülése. Kíváncsi lennék, vajon hány bevetésen volt eddig. Talán meg is kérdezem, ha majd magához tér. Most öntudatlanul fekszik a fájdalomcsillapítóktól, amikkel Rupert nyomta tele, amíg belerámolta a hiányzó szerveket. Hallottam, hogy a fronton dolgozó szanitécek kábítás nélkül hajtanak végre sebészeti beavatkozásokat, és megesik, hogy a fájdalomtól egy-egy sérült katona elveszíti az eszét. Bár a halott test nem szűnik meg működni a legborzalmasabb sérülésektől, a zsigerek hiányától sem, a fájdalmat viszont nagyon is érezzük. A kardok, fejszék csapásai, a muskéták lövedékei bár csak ritka esetekben pusztítanak el bárkit, iszonyatos kínokat képesek okozni. A háború közepette pedig, ahol a mi derék vörös zubbonyos bakáinktól erejükön felüli teljesítményt várnak el a tábornokok, éppen a rengeteg fájdalom enyhítése miatt hajlamosak rászokni a harcosok a különböző bódítószerekre. Ha őszinte akarok lenni, a legkevésbé sem lepődöm meg rajta. De az is igaz, hogy a bódítófüggő katonák hatásfoka jelentős mértékben csökken, és ezért a hadvezetés keményen bünteti mindazokat, akik illegális szereket használnak, vagy akik előállítanak és a seregben terjesztenek ilyesmit. Erről persze azonnal eszembe jut a vén flepnis Woodrow…

Mire összefércelem az aktuális páciensemet, megállapíthatom, hogy a sebzárásom, bár a célnak kétségtelenül megfelel, valóban nem túl szemet gyönyörködtető. De hát a kezeim sosem voltak alkalmasak a nagy precizitást igénylő, finom tevékenységekre. Egész létezésem alatt túl merevek voltak az ízületeim. Most már a bal kezem ugyan jóval lazább, mint régen volt, és az ujjaim is hosszabbak rajta kicsivel, de ezt a végtagot még mindig nem szoktam meg teljesen. Néha, mikor ránézek, még mindig megzavar, hogy balomon éjfekete a bőr, nem fakószürke, mint az eredeti bőrszínem. De ha rugalmasabb is, teljesen mindegy, mivel én sajna jobbkezes vagyok, és hiába az új kéz, ha nem az a domináns. Woodrow például nem szenvedne ilyesmitől. Ő ugyanis kétkezes.

Jut is eszembe, nem láttam őt egész éjjel. Pedig a beosztása szerint már itt kellene lennie. Körülbelül az én műszakom félideje környékén kellett volna megérkeznie, de nem bukkant fel. Az egészségközpont műtőcsarnokában így most csak hárman dolgozunk: Rupert, a műszakvezetőnk, Salvius professzor és jómagam. Én pedig most, hogy végeztem a katona sebének összevarrásával, elindulok, hogy keressek a raktárban egy lábat annak a férfinek, aki a bejárat melletti padon ücsörög. Őt is ismerem, a város szélén lakó vérfarmerek egyike, fő beszállítója a kedvenc kocsmánknak és még vagy öt másik helyi szórakozóhelynek. Igazán jó minőségű vért termel, bár ahogy látom a haszondögök elég harapósak lehetnek a birtokán. Időről időre előfordul, hogy a vérfarmerek nem hígítják fel eléggé az elixírt, amivel működésbe hozzák az állattetemek szívét arra a pár percre, míg kinyerik belőlük a kívánt mennyiségű vért. Aztán eléggé gyakori, hogy a szív ettől felrobban, amit a haszondög nem visel túl jól, és agresszívvá válik. Ilyenkor nem ritkák az öklelések, eltaposások, de a végtagvesztések sem. Gyanús, hogy ilyesmi történhetett a padon üldögélő féllábú gazdával is.

- Felcser! – üvölt fel torkaszakadtából valaki.

A hang irányába kapom a tekintetem, és látom, hogy két katona botladozik be a műtőterem széles bejáratán. Füst és égett hús bűze árad felőlük, és több golyó ütötte lyuk látszik a kabátjukon. Egyikük összeégett torzót tart a kezei között, amit vörös egyenruha maradványaiba burkoltak. A másik egy kisebb csomagot hurcol magával. Az egy fej?

- Nyugalom! – lép közelebb hozzájuk felemelt kézzel Salvius professzor – Jöjjenek velem, nem lesz semmi gond!

Na, ő az a figura, akinek ezt tényleg elhiszed. A professzor nagy szaktekintély a mágiaelmélet és a sebészet terén, a birodalom legjobbjai közé tartozik. Ha valaki képes megmenteni a két katona által becipelt nyomorultat, akkor bizony ő az. Be is tereli az újonnan érkezett csoportot a szomszédos kisterembe, oda, ahová a hozzám hasonló kezdő felcserek még csak be sem tehetik a lábukat. Odabent zajlanak az igazán komoly műtétek, amihez nem elég pár szike, fűrész, fogó, tű és cérna. Odabent mágiát használnak.

- Tartsák a frontot fiúk! – szól nekem és Rupertnek a prof, majd eltűnik a nehéz vasajtó mögött, amit gondosan be is zár maga után.

Tartsuk a frontot, mi? Így is kevesebben vagyunk, mint lennünk kellene. Ismét felötlik bennem a kérdés, hogy hol a bánatban lehet Woodrow? Mióta elment lebonyolítani azt a bizonyos cserét, nem láttuk. Bízom benne, hogy nincs baja. Bár mostanság sűrűn vannak eléggé eszelős dolgai, de korrekt fickó, és általában lehet rá számítani.

Ruperttel ellátjuk a műtőteremben várakozó pácienseket, egyiket a másik után, rutinszerűen. Az éjszaka folyamán még két sérült érkezik, mindketten fegyvergyári munkások, akikre rázuhant egy méretes ágyúcső, és törött csontjaikat kell összecsavarozni. Idővel még Hercule is előkerül megint, de kollégám van olyan rendes, hogy kezeli helyettem.

Marad egy kis időm lazítani. Elég húzós a ma éjjeli műszakunk, de legalább hamarosan vége. Benézek a raktárba, hogy leltárt készítsek a tartalékainkról. Leakasztom az ajtó melletti falról a pótkeret listájának mappáját, és elindulok a hosszú polcsorok között. Nem vesztegetem az időt, tempósan sétálgatva áttanulmányozom különböző méretű a formaldehides üvegtartályokban lebegő végtagok és szervek sokaságát. Ahogy nézem, kissé megcsappantak a gyomor készleteink, és ahogy korábban sejtettem, a bal lábakból kifogytunk. Ha valakit következő pár napban a harcok során megfosztanak a bal lábától, jobb, ha összeszedi és magával hozza a végtagot, vagy a következő beszállításig biztosan kénytelen lesz lemondani a járás öröméről. Erről jut eszembe, hogy kellene csinálni valamit a talpamon lévő sebbel, mert a fájdalom kezd határozottan zavaróvá válni. Talán megkérem Rupertet, hogy fércelje össze, ha lesz rá ideje.

Ahogy a fémpolcok között haladok, érzem, hogy enyhe remegés fut végig a helyiségen, a tartályok csilingelve rázkódnak helyükön, bennük fodrozódik a formaldehid. Ma éjjel ez már nem az első eset. Ezek szerint felszín alatt, a központ pinceszintjén kialakított laboratóriumokban a főnökség még most is végzi a munkáját. Folyamatosan zajlanak az irányított élesztések. Szükség is van rá, hiszen katonáink tömegesen pusztulnak el minden nap a harcokban, ezzel tisztában vagyok. Mégis, mélységesen sajnálom azokat az ifjakat, akik az elmúlt évek során odalent éledtek fel, és létezésüknek éppen csak tudatára ébredve máris fegyvert adnak a kezükbe és a frontra vezénylik őket. A háború előtt az éledés is sokkal civilizáltabban zajlott. Hatalmas szerencse, hogy én még évtizedekkel korábban éledtem.

Hirtelen feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Hideget érzek, ami általában egy szellem jelenlétére utal. Aztán meghallom a suttogást. Milyen nyelv ez? Nem a birodalom nyelve, és nem is a helyieké, ebben egészen biztos vagyok. Néhány polccal odébb már látom is a hangok forrását.

A központ egyik szolgaszelleme – David, ha jól emlékszem a nevére – és egy magas, csuklyás köpenyt viselő alak az egyik sarokba húzódva társalognak éppen. De ki lehet a csuklyás, és hogy került ide a raktárunkba, ahová elvileg kizárólag engedéllyel lehetne bejönni? Bár igaz, hogy az éjszakai műszak pörgésében nem nagyon figyeltünk a raktárajtóra, de ezt a köpenyes fazont biztosan kiszúrtam volna, ha bejön a műtőterembe.

- Hé! – kiáltok rá a párosra.

David a hangomra riadt arckifejezést villant felém, majd köddé válik. A csuklyás lassan fordítja fejét az irányomba. Közelebb lépek hozzá, és a kezemben tartott leltármappát valamiért védekezőn magam elé tartom. Ösztönös reakció talán.

A helyiség lámpásainak fényében láthatóvá válik, hogy a köpenye alatt szegecsekkel kivert bőrgúnyát visel. Hasonló ahhoz a vértezethez, amit a birodalmi hadsereg alabárdosai hordanak, de ennek sötétebb a színe, valószínűleg festve van, és a keményített bőrbe karcolt mintázathoz hasonlót sem láttam még.

- Üdvözlöm! – köszönt rekedt hanggal a csuklyás, és felém nyújtja kesztyűs kezét.

Milyen kis barátságos ahhoz képest, hogy tilosban jár. Na jó, ez az egész szituáció rohadtul nem stimmel. Ráadásul van valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító a fickó kisugárzásában. Egészen ijesztő.

- Ki maga, és mit keres itt? – kérdezem tőle, és nem tudom rávenni magam, hogy a felém nyújtott kézhez érjek. Igazság szerint elég hülyén nézhetek ki, ahogy itt állok értetlen arckifejezéssel, a mocskos bőrkötényemben, úgy szorongatva a mappámat, mintha nélküle összeesnék. Kellemetlenül is érzem magam. Valószínűleg a rejtélyes látogató is érzékelte a zavaromat, mert visszahúzza a kezét, és hátratolja fejéről a csuklyát, hogy láthatóvá váljon az arca. Fehér márványgömbökre emlékeztető szemgolyói rám merednek, amitől egyáltalán nem enyhül a feszültség, ami érzek. Puffadt, orr nélküli arcát rengeteg sebhely borítja, ezek egy részét valószínűleg még a halál előtti életben szerezte, de az öröklétben is elég aktívan keresheti a bajt. Láttam veteránokat kevesebb heggel.

- Frank Shard – mutatkozik be hangszálait erőltetve, és a köpenye alá csúsztatja egyik kezét. A mozdulat közben észreveszem a hóna alatt a bőrvértje egyik szíjára erősített pisztolyt. Megkörnyékez a pánik, az első gondolatom az, hogy el kéne rohannom, ki a raktárból, aztán a műtőteremben hátha akad majd valaki, aki képes leszerelni ezt a Frank Shard nevű pofát.

Azonban nem a fegyverért nyúl. Egy kis bőrkötésű iratot húz elő köpenye alól, és az arcom elé emeli.

- A katonai rendészet detektívje vagyok. – jelenti be szimplán, és én is látom a felém tartott igazolványban a sereg hivatalos pecsétjével hitelesített pajzsos-koponyás címert.

Ettől most vajon meg kellene nyugodnom?

- Értem. – bólintok a nyomozónak, bár ez valójában nincs így. Semmit sem értek. A katonai rendészet tisztjei elit kopók, mi dolga van ennek a detektívnek pont itt az egészségközpont raktárában?

- Nem válaszolt a másik kérdésemre. – közlöm vele nyugalmat erőltetve magamra – Mit keres itt?

Frank Shard elmosolyodik, de ettől aztán egyáltalán nem lett megnyerőbb. Kesztyűs kezét a kőfalra helyezi ott, ahol az imént a szolgaszellem eltűnt.

- Csak váltottam néhány szót egy régi ismerősömmel. Tudja, David majdnem egyidős az épülettel. Amíg volt teste, itt dolgozott felcserként, ahogy maga, Marcus.

Tudja a nevem. Oké, ez biztosan nem jelent jót. Kezdő vagyok, nem régóta lakom a városban, és itt játssza nekem az eszét egy katonai nyomozó, aki a jelek szerint utána nézett a dolgaimnak. Felcserként van rólam akta a katonai rendészetnél, ezt tudom, erről mindannyian tájékoztatást kaptunk. De mindig úgy képzeltem, hogy az én aktám valahol egy elfeledett irattár fiókjának legmélyén, egy halom más kolléga aktái alatt porosodik, és sosem veszi senki a fáradságot, hogy előkotorja. Nos, a jelek szerint tévedtem.

- Mit akar? – bukik ki belőlem a kérdés, és ugyanebben a pillanatban már meg is bánom.

- Mit gondol? – kérdez vissza erélyesen Frank Shard – Nyomozok, Marcus. Folyik itt az egészségközpontban a színfalak mögött néhány meglehetősen csúf ügy, amelyek csak arra várnak, hogy fény derüljön rájuk. Maga tudja, hogy miről beszélek, igaz, Marcus?

Hirtelen elözönli az agyamat a rengeteg szabálytalanság gondolata, amit az itt töltött szolgálati időm alatt magam is tapasztaltam: az elcsalt leltár, az ellopott testrészek, a rosszul adagolt fájdalomcsillapítók, a rengeteg rosszul kivitelezett szervpótlás… de hát mindig mindenki azzal nyugtatta magát, hogy háború van, ilyenkor ezek a dolgok így mennek.

Mindennek a tetejébe ott van Woodrow, akit a katonai rendészet már elkapott egyszer és be is zárták jó időre bódítóval való üzérkedés miatt. Tényleg, hol a viharban lehet az a vén kurafi?

- Fogalmam sincs, miről beszél. – hazudom a detektívnek, de rohadtul érzem, hogy nem vagyok valami meggyőző. Az ocsmány arcán megjelenő újabb ragadozóvigyor is ezt támasztja alá.

- Le mertem volna fogadni. – mondja Frank, és felém mozdul. Mielőtt reagálhatnék, ellép mellettem, és a polcok között elindul a kijárat irányába, menet közben fejére húzza a csuklyát, köpenye kísértetiesen lobog utána.

- Hamarosan újra találkozunk Marcus. – ígéri búcsúzóul, és ezt nem csak az irritálóan érdes hangja miatt érzem fenyegetőnek.

Utána fordulok, de már nem látom. Egyszerűen eltűnt. Hallottam róla, hogy a katonai rendészet egyes tisztjeit kiképzik mágiahasználatra is, és így már érthetővé is válik számomra, hogy hogyan jutott be a fickó észrevétlenül a raktárhelyiségbe. Ezeket a kopókat nem az akadémiai mágia szakszerű varázslataira tanítják meg, mint amilyeneket például Salvius professzor is használ az operációk során. Nem, ezek a tagok a mágia egy jóval primitívebb formáját használják, amivel például ilyen olcsó, eltűnő-feltűnő trükköket tudnak végrehajtani. De persze képesek ennél jóval gonoszabb dolgokra is. A városban lófrálva gyakran járok a hadbíróság épületének környékén, és nagyon, nagyon sokszor hallatszanak belőle sikolyok, artikulálatlan üvöltések, és abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarom megtudni, milyen módszerekkel csalják elő ezeket a hangokat áldozataikból a katonai rendészet tisztjei. Megtapasztalni pedig minden kétséget kizáróan nem kívánom.

Ma a szokásosnál is gyorsabban érek haza. Már csak otthon jut eszembe, hogy elfelejtettem elköszönni Ruperttől, mielőtt leléptem a központból.

Ó de rohadtul rám fér egy ital!