A Másik

Felriadt. Valamiféle rémálma volt, de már így, az ébredés pillanatában sem tudta volna felidézni, mi volt benne félelmetes. Egy pillanatra rossz érzés kerítette hatalmába, de nem az imént átélt lidércnyomás miatt. Lehet, hogy nem is rémálom volt? Csak a Másik újra felszínre tört.
Ahogy ez a gondolat megfogalmazódott álomtól ködös elméjében, azonnal bizonyosságot is nyert. Érezte, hogy a Másik ugyanolyan éber, akárcsak Ő maga. Valójában a Másik sikolya volt az, ami felébresztette.
Szemeit a szoba éjszakai sötétségében vérvörös rubinként tündöklő digitális órakijelzőre emelete. Hajnali öt óra. Csodás. Még legalább egy teljes órája van, míg mindenképpen kelnie kell. Magára húzta a kölcsönkapott takarót, és már-már visszaszenderedett, mikor a Másik egy erős rántással kényszerítette, hogy oldalra fordítsa fejét. Nézze a mellette békésen fekvő lányt.


Gyűlölte a Másikat. A Másik gonosz volt. Egy önző, szégyentelen ösztönlény, aki mindig tudata peremén ólálkodott, és kitörni készült. Az esetek döntő többségében sikerült a Másikat elméje mélységeibe börtönöznie, de az alattomos entitás folyamatosan rázta ketrece rácsait. Tombolni vágyott, és tobzódni a mámorban.
Ő és a másik tulajdonképp elválaszthatatlanok voltak. Első tudatos percétől fogva vele volt, és kísértette, csábította, próbálta átvenni az irányítást. A Másik természetéből fakadóan volt ilyen, hiszen nem állt másból, mint elemi erejű színtiszta érzelmekből, és brutális erővel bírt. Általában sikerült kordában tartani, de ez az éjjel más volt.
A Másik rábírta, hogy nézzen a lányra. Alig egy karnyújtásnyira feküdt mellette. Lassan vette a levegőt, szemei csukva voltak, ha nem is túl mélyen, de aludt. A szoba ajtaja feletti ablaknyíláson átszűrődő gyenge fényben láthatta a lány arcát, amit most még a szokásosnál is kedvesebbnek talált. Bár odakintről beszűrődött némi zaj, Ő úgy érzékelte, az éjjel csendje bársonyosan telepszik rá, ahogy az alvó lányt figyeli.

A Másik megérezte a kellemes gondolat megszületését, és tíz karommal ragadta meg. Belevájta magát a pozitív érzésbe, amit a lány látványa nyújtott, és hangosan üvöltve terelgetni kezdte az Ő tudatát, ahogy egy pásztorkutya a nyájat. Ő még félálomban volt, gyengének érezte magát, és bár tudta, hogy amire a Másik sarkallja, az egyáltalán nem jó, esélye sem volt ellenállni.
Kezét halkan végigcsúsztatta a puha ágyneműn, ami közte és a lány között terült el. Lehetetlenül lassan mozgott, és a lelke mélyén pislákoló vágy apró mécsesének lángját a Másik hatalmas lelkesedéssel kezdte el felszítani. Az első hosszúra nyúló percben ujjai lassan megközelítették a lány kézfejét. Ő maga folyamatosan próbálta megszakítani a folyamatot, hisz teljes mértékben tisztában volt vele, hogy amit most tesz, az helytelen, értelmetlen és veszélyes. Talán emiatt a vonakodás miatt, vagy talán a Másik tompító illúziójának volt köszönhető, hogy az út az Ő és a lány keze között már szinte több órás hosszúságúnak tűnt.
Agyában azonban a fénynél is gyorsabban vadásztak egymásra az alaktalan gondolatok. Homályos foltokként cikáztak, gyilkolták egymást kegyetlenül, vérengzően, mindazok, amiket eltemetett, és azok, melyek az eltemetettek felett strázsáltak, vigyázva, hogy ami egyszer a felszín alá került, az örökre maradjon is ott.
Most tömegesen tódultak elő egy rejtetett katakombából, amit úgy hitt, sikerült lezárnia, de sajnos a Másik is rendelkezett ugyanazokkal a kulcsokkal, mint Ő. Tisztánlátása, racionális tudatosságának védelme csúfosan elbukott ebben a csatában. A Másik ezúttal erősebb volt.

Az utolsó pillanatban keze végre elérte a lány kezét. A Másik őrületes diadalordítással tépte darabokra utolsó megmaradt láncait is, és karmai közé kaparintotta a gyeplőt. Vágtázni azonban továbbra sem volt kedve. Hihetetlen mértékben kedvét lelte a kialakuló helyzetben, úgyhogy nagy kegyességében megengedte, hogy Ő is lássa, amit a Másik látott. A lányt. De igazából.

A karcsú, formás testet - amit most egy takaró majdnem teljesen elfedett - különös, lágy, leheletvékony glória ragyogta körül. Ezüstöskék füst, vagy ködréteghez hasonló módon fonta át a lányt, és kínzóan szemet gyönyörködtető volt, megnyugtató, és melegséget árasztott. A Másik ezúttal hallgatásba burkolózott, mert tudta, hogy Őt is ugyanúgy lenyűgözi a látvány.

A kéznek viszont nem engedett megállást. Először csak kézfejét érintette a lány hosszú ujjú
kezének kecses ívéhez, és a tőle telhető lehető legnagyobb gyengédséggel kezdte simogatni. Ekkor megérezte a lány illatát. Szép közös emlékek egész sorát idézte fel általa, amikbe a Másik azon nyomban belemart, hogy a maga oldalára állítsa őket növelve saját erejét. Ahogy egyenként végigsimított a lány vékony ujjain, a gyönyörű kék-ezüst aura mintha felerősödött volna. Hívogató volt, és Ő érezte, hogy a lelke mélyén a vágy szinte már tűzvészként tombol. A másik viszont nem kapkodott. Hagyta, hogy az ujjai a lány kezére fonódjanak, a selymes bőr érintése új erővel töltötte el.
Ebben a másodpercben szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaha lemondjon róla, és nevetségesnek az, hogy ezt eddig megtagadta Önmagától.
De Ő, még ha olyannyira el is gyengült, és száz sebből vérzett is, még mindig tudta az igazat. Amit most tesz, az tönkre teheti a törékeny harmóniát, ami a lány és Őközte régóta fennállt. Ő maga sosem tette volna kockára ezt a nyugalmas, és működőképes egyensúlyt a saját érzelmei kiteljesedése kedvéért. A Másik viszont nem volt ennyire belátó. A Másik az Ő elzárt, elfojtott érzelmein élősködött, magába szívta őket, és egyre csak terebélyesedett az idők
során.

Többször előfordult már, hogy a Másik elszabadult, és ezeket az eseteket követően mindig Ő
érezte magát nyomorultul. A Másik sosem számolt a következményekkel. A következményekkel mindig csak Ő nézett szembe. Gyűlölte a Másikat. A Másik viszont imádta Őt. Eredendő ambivalencia, már csak abból as szempontból is, hogy a Másik és Ő tulajdonképpen egyek és ugyanazok. Egy érme két oldala.
Mindig együtt voltak, és sosem lesz ez másként.

Ahogy ebben a pillanatban sem volt másként. Ő tudta, hogy felesleges kockázatot vállal, a Másik viszont ujjongva kebelezte be a tapasztalatokat, ahogy ujjaival milliméterről milliméterre felderítette a lány finom bőrének felületét. Továbbra is a kezét simogatta. Tetszett neki. Mámorító örömet lelt benne.

Ő maga sem tagadhatta le, hogy mikor hozzáért a lány kezéhez, azt nagyon is élvezte. Túlságosan is. Belement a Másik játékába, bár próbálta meggyőzni magát, hogy csak fenntartásokkal teszi, de maga is erősen kételkedett benne, hogy ura lehetne a helyzetnek.
A végtelenül lassan telő percek, amíg ujjbegyei a lány bőrén vándoroltak, úgy tűnt sosem érnek véget. Rövidesen ráeszmélt: nem is kívánta, hogy valaha is véget érjenek.
Érezte, ahogy szívverése rohamosan felgyorsul, és egész testében reszketni kezdett az eufóriától. Rég nem érzett öröm áradt szét tagjaiban, eltöltötte elméjét, eltelítette Őt és a Másikat is, a közös boldogság jegyében egy röpke pillanatig talán újra egymásra talált, összeforrt a két fél. Egész lényével tiltakozott ellene, hogy egy a pillanat, az egész, ami most történik elmúljon, tovább röppenjen az éjszaka árnyaival együtt, és eltűnjön örökre. Csak a gondolat is kibírhatatlanul őrjítő volt.
Abban az egy pillanatban biztosan érezte, hogy sohasem lenne többé hajlandó elengedni a lány kezét.

Ekkor a lány ujjai is megmozdultak. Gyenge reflexmozdulat volt, vagy a lány álomból feleszmélő személyének szemvillanásnyi, nagyon is tudatos megnyilvánulása? Ez abban a helyzetben nem volt egészen világos. Egy apró, szemmel aligha észlelhető mozdulat volt csupán. De mivel Ő éppen a lány keze köré fonta kezét, azonnal érzékelte a dolgot. Ő sejtette, hogy ez a mozdulat célját tekintve arra irányul, hogy lerázza magáról a bőrével érintkező zavaró tényezőt- azaz Őt magát.
De a Másik ezt a nagyon is logikus feltételezést elképzelhetetlennek, elfogadhatatlannak találta. Bátorításnak vette. Úgy értelmezte, hogy valahol az álom és az ébrenlét határán a lánynak nagyon is jó, ahogy ő simogatja az ujjait, tenyerét, csuklóját... azt szeretné, ha folytatná.
A Másikban ekkor hirtelen vad szenvedély támadt. Felhangon üvöltötte, mennyire kívánja a lány közelségét, szorítani akarja a kezeit, magához ölelni, és érezni a teste melegét. Ő maga szabályosan ledermedt ekkora érzelemkitörés láttán. Megijedt. Mert teljesen egyetértett vele.

A Másik ezért is volt veszélyes. Vegytiszta érzelmekből épült fel, és a végletekig harcolni akart önnön kiteljesedéséért. Ezért létezett, nem másért. Ha dühöt érzett, őrjöngésbe csaphatott át, ha szerelmet érzett, állatias vágyként nyilvánulhatott meg, ha valakire haragudott, savas gyűlöletté változhatott.
Ezt Ő nem hagyhatta. Nem szabadott hagynia. Ő és a Másik egyek ugyan, de örökös, soha véget nem érő párharcuk sokszor kiegyensúlyozatlan volt. Hol egyikük, hol a másikuk kerekedett felül. Háborújuk aktuális állása határozta meg az Ő cselekedeteit is. Most a Másik úgy érezte, ereje teljében van, és meg kell kapnia amire vágyik, amire mindketten vágynak, de csak egyikük hajlandó érte erőfeszítéseket tenni.
Az Ő figyelmét azonban nem kerülte egy lényeges részlet, ami a Másikét nagyon is. Rámutatott a lányt körülölelő kék-ezüst aurára. Az olyannyira édes, korábban hívogatónak tetsző fényjáték ezúttal elutasítóan lobbant feléjük.
A Másik szinte érezte, ahogy megégeti. A halvány, sejtelmes glória immár az elutasítás sziklaszilárd páncéljaként borult a lány takaró által elrejtett testére. A Másik követelőzése véget azonnal ért. Csírájában fojtották el. Aláhullott a mélybe.
Ő maga is átérezte a hirtelen mindent elöntő, feketén tátongó csalódott ürességet. Az imént még a rég vágyott boldogságtól szárnyalt a lelke, most pedig nem maradt más, csak a homály.
Az ujjai, melyek eleddig oly buzgón simogatták a lány kezét, most ernyedten, erőtlenül hanyatlottak le a lepedőre. A korábban nyugtató hatású csend ezúttal kínzóan szakadt a szobára. Szinte már örült az ajtón túlról beszűrődő zajongásnak. Legalább elvonta a figyelmét arról, amit tett. A hibáról, amit elkövetett. Aminek következményeivel számolni kell. Megint csak Ő fogja viselni ezeket a következményeket.
A Másik csendben visszaosont az elme mélyében kialakított fészkébe. El kell telnie majd némi időnek, míg felépül ebből a vereségből. De erős volt, és ha eljön a megfelelő alkalom, akkor újra próbálkozik majd.
Ő pedig valószínűleg megpróbálja majd újra bezárni. Eltemeti majd a gondolatokat, az érzéseket, az emlékeket melyeket a Másik fegyverként használhat. Mint legutóbb. Mert Ő maga mindig kínosan ügyelt arra, hogy mindig Ő határozza meg a saját cselekedeteit. De ellenfele mindig lesben áll, orvul támad, és tévútra csalja. Egyszer az egyik, máskor a másik győzedelmeskedik. Ez az örök körforgás. Mert Ő sem létezhet a Másik nélkül. Elvégre ők egyek és ugyanazok. Az ember két oldala.