Tetőn

Minden erejét megfeszítve rohant. Fiatal izmain megfeszült a barna bőr, erei kidagadtak, s úgy érezte, gerincében akkumulátorsav ömlik végig. Minden pólusában, minden kínkeserves lélegzetvételében egy elemi üzenet lüktetett: Élsz.

Csak minden második emeleten állt meg rövid időre, hogy rácsapjon a lift elnyűtt hívógombjára. Tudta, e nélkül is megelőzte volna az ósdi szerkezetet, mely a nyár elei kánikulában a szokottnál is nehezebben kínlódta föl magát az aknában, de biztosra akart menni. Ki akarta fújni magát, mikor fölér. Mocskos atlétájával el akarta tüntetni az árulkodó izzadtság súlyos, sós cseppjeit, melyek minduntalan a szemébe folytak. Nem láthatják, hogy neki tíz emelet az bármiféle nehézséget is okoz. Mintha csak egyik szobából sétált volna át a másikba. Olyan természetesnek kell, hogy tűnjön.

A hetedik emeleten durva, számon kérő női hang förmedt utána, de nem törődött vele. Mindjárt ott van. Meztelen talpának jól esett a szürke lépcsőfokok hűvös érintése, a kosz nem zavarta. Megszokta már. A fehér korlátba minden egyes szűk fordulónál belekapaszkodott, amire az néha tompa döndüléssel válaszolt, s teljes hosszában végigrázkódott. Olyan hang süvített végig a lépcsőházon, mint amikor a kútba visszaesik a vízzel teli vödör. Ajtók nyíltak a mélyben, ideges hangok kiáltottak egy-egy érthetetlen, visszhangos szitkot, ezzel is csak fokozva a lármát.

De ő nem törődött vele. A legfölső emeleten állt, vadul törölte fejét, és csontjait ropogtatta. Arcán egy pillanatra kaján grimasz futott át, késpengényi szája csorba vigyorra húzódott. Győzött. Megint. Majd hirtelen rezignált egykedvűséget erőltetett magára, hátát nekivetette a liftajtó melletti falnak, és várt.

A kábelek nyögve, ellenkezve húzták terhüket, míg végül a liftajtó éles nyekergéssel félrecsúszott. – No, épp ideje volt, kicsi rigók. Megőszültem, mire ideértetek. - mondta halk, mégis határozott orrhangján, s közben azzal a tekintettel figyelte az előkászálódó alakokat, amit még apjától lesett el. A liftből kisomfordáló három fiú mind alacsonyabb volt nála.

Úgy meredtek rá, mint megbabonázott nyulak a viperára. – Már megint csaltál – bökte ki végül egyikük – felfele mindig megnyomod azokat a rohadt gombokat, jó hogy nem érünk… A vipera lecsapott. Széles tenyér csattant a renitenskedő arca mellett a falon. A kígyószerű tekintet mélyen szemébe fúródott. – Szóval csalok, mi? Mit tehetek én róla, hogy ebben a kurva házban mindenki lifttel jár, ha? Legközelebb nem hozlak be, ’oszt akkor majd sírhat a szád.

Jól esett kieresztenie a hangját. Nem csak azért, mert szerette leteremteni azt, aki ellentmondott neki, hanem mert végre kifújhatta a tüdejét feszítő levegőt. – Még valaki? A három fiú lapos tekinteteket váltott egymással, de végül csöndben maradtak. – No, azé’. Sarkon pördült és megindult egy rikító vörösre mázolt acélajtó felé, melyen zárként csupán egy ormótlan retesz éktelenkedett. Az ajtó csakúgy okádta a forróságot a lépcsőház hűvös levegőjébe, itt-ott látszott rajta, hogy a nagy meleg megvetemítette kissé.

Hagyta, hogy a többiek utolérjék. Csöndre intette őket, majd óvatosan elhúzta az acélnyelvet, s lassú mozdulattal lökött rajta egyet. A deformált zsanérok reumásan mozdultak, s a fiúk előtt feltárult a csodák szurkos bűzt és guanó szagot árasztó pokla: a tető.

Ő lépett ki elsőnek, s halk káromkodásokkal szidta a többit lassúságuk miatt, és hogy zajt csapnak. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, nehogy a szenilis házfelügyelő megint rájuk zárja. Bár ezzel lebukásukat kockáztatta, nem akart megint úgy járni, mint a múltkor, mikor csak a szerencsének köszönhette, hogy kétórányi várakozás után vissza tudott lógni.

A kánikula szinte elviselhetetlen volt, a forróságtól valósággal hullámzott, örvénylett körülöttük a hirtelen kitágult tér. A közel harminckilenc foknak hála a tetőt szigetelő kátrány több helyen már gonosz, fekete patakban kanyargott a zúzottkő és a járólapok között. Fel kellett vennie eddig kezében szorongatott papucsát, mert érezte, lába menten felhólyagosodik. Idő közben levetett atlétáját hanyag mozdulattal szimatszatyrába gyömöszölte, majd előkotort pár cigarettát.
– No, kislányok, uzsonna! Ezzel megvetően a másik három lába elé szórta a koporsószegeket, ő maga pedig kényelmesen rágyújtott. Azok, a látványtól és a hőségtől bódultan, csak lassú, gépies mozgással hajoltak a szálak után, majd sóvárogva nézték őt.
– Mi van? Tűz is kéne? – kérdezte nevetve és jókedvűen pöfékelni kezdett. Egy pillanat múlva a doboz gyufa a középső fiú fején csattant. Azén, aki csalónak nevezte.

Valamivel több, mint három év volt közöttük. Vékony, meglehetősen magas srác volt. Tőle még így is alacsonyabb, de határozottan magas. De ami a leglénygesebb, gyáva. Igaz, néha megengedett magának az előbbihez hasonló merészségeket, de alapvetően egy galamblelkű gyerek volt még. Viktornak hívták.

A többi persze azonnal kapott az alkalmon. Visítva röhögtek társuk szerencsétlenségén (társukén, mert nem volt a barátjuk, csak olyan kényszerféleségből nevezték annak), majd a kárörömtől fölélénkülve fürgén elkapták előle a skatulyát. Ide-oda, dobálták egymásnak a zörgő gyufásdobozt, és akárhogy kérlelhette őket Viktor, nem adták oda neki. Igaz, még ők sem gyújtottak rá, de élvezték, hogy heccelhetik a koloncot, úgyis csak ezért tűrték meg.

A gyufa épp a levegőben volt, mikor forró lobbanással, mintha kazánt nyitottak volna rá, huzat vágott végig a tetőn. Ostorként zúgott a száraz levegő, magával ragadva a kicsiny dobozt, ami hangosan csörögve hullt alá a vadul vibráló mélységbe.

Ellökte magát a faltól. Szemmel követhetetlen gyorsasággal – ahogy apja szokta neki, meg a testvéreinek – lekevert két pofont a dobálózóknak, majd Viktornak is. Biztos, ami biztos. – Idióta barmok – sziszegte – ha lementünk, megkeresitek. A bagót meg adjátok ide!

Lesütött szemmel átadták a cigarettáikat, ő pedig egytől egyig paraszt tűzzel meggyújtotta mindet. Pár percig némán füstölögtek így. Kegyetlenül ideges volt. Nem csak a gyufa miatt.

– Aztán nagyon hiányoltak-e ma a suliban? – kérdezte, majd kiköpött az alattuk hullámzó táj felé, melynek hőségtől nyögő fái közt ott derengett az iskola kék-fehér, szocreál betonkockája. Viktor szóra nyitotta a száját, de aztán mégse mondott semmit, a másik kettő szinte kórusban vakkantotta: – Á, dehogy. Látta rajtuk, hogy hazudnak, de nem érdekelte a dolog (nem érdekelhette, itt és most legalábbis nem).

Fülsüketítő szárnycsattogtatás közepette megérkeztek a galambok. A hívatlan vendégekről tudomást sem véve, burrogva, tollászkodva leszálltak. Az ügyetlenebbje néhol a kátrányba toccsant, s heves csapkodással próbált kiszabadulni a tűzforró csapdából.

– Helyes – mondta színlelt egykedvűséggel – a pénzt hoztátok? A vipera tekintet kimérten végigpásztázta őket, mindegyikükön addig időzve, míg félre nem kapták fejüket. Azok hárman veszett mód elkezdtek zsebeikben kotorászni. Ideges, szánandó igyekezetükben még azt sem vették észre, hogy már szinte bokáig állnak a kátrányban.

Háromszázhúsz forint vándorolt a kezébe. – Hát a tied? – förmedt Viktorra. A másik kettő sunyin összekacsintott. Imádták, ami most következett.

Közelebb lépett a kissé már remegő fiúhoz, akinek a hőségtől és a lehetetlenül rossz dohánytól már amúgy is kótyagos lett a feje, most viszont már félt is. Orrlyukai minden másodpercben óriásira tágultak, sípolva vette az egyre nehezebb levegőt. – Anyám nem adott, csak százat, azt mondta, annyi elég kajára, én meg éhes voltam, és vettem, úgyhogy nincs meg az egész. – nyögte szaggatottan. – Mennyid maradt? – Én spóroltam, én… – Mennyi? – Negyvenöt.

A galambok zsivaja nem akart szűnni. A hímek kéjes búgásokkal kezdték ostromolni a tojókat, s fölfújt dühvel mentek egymásnak, mikor óhatatlanul is ugyanarra vetettek szemet. Ki tudja honnét, előkapartak egy penészes kenyérhéjat is, amiért vad közelharc dúlt a járólapok között. Kitépett tollak és kavicsok röpködtek a gyehennai csatamező fölött. Nem kellett sok, hogy a gyengébb galambok, s végül maga a kenyérhaj is a kátrányban kössenek ki.

– Szóval csak negyvenöt? Tudod, hogy százhatvan kell. Mert akkor nincs cigi. És ha nincs, akkor… – fölemelte a kezét. Viktor nyüszítve húzta össze magát. A másik kettő felröhögött. A kéz nem sújtott le.

Jobb ötlete támadt.

– Ma te fogod szórakoztatni ezt a két parasztot – bökött a hirtelen elcsendesedő páros felé. – Mindig csak én töröm magam a mutatványozással, most te jössz – mosolygott – ha már lecsalóztál.

Viktor elfehéredett. Tudta jól, mire gondolt a másik, és megfagyott ereiben a vér. Ha nagy ritkán föl tudtak osonni a tízemeletesek tetejére, zsarnoki vezérük hencegésből, hogy ezzel is mutassa, mennyivel különb náluk, hajmeresztő mutatványokat vitt végbe a villámhárítókon és a peremen. Az átkozott tető ezerszer elátkozott peremén.

Az egyik hím harsány turbékolás közepette elkapott egy tojót. Az akármennyire is ellenkezett, nem engedte, s valamivel nagyobb termetével kíméletlenül erőszakolta magát a nőstényre. Küszködve dülöngéltek mind közelebb a tető szélét szegélyező villámhárítóhoz. Ismét lecsapott a szél. Egyetlen számumi lökés volt csupán. Az örömébe feledkezett hímet kibillentette egyensúlyából, majd a villámhárító vasán megakadt tojó hátáról a mélybe taszította. Csőrével még kétségbeesetten kitépett a nőstény nyakából pár tollat, aztán magatehetetlenül pörögve, háttal a mélybe zuhant.

Viktornak tériszonya volt. Ez már legelső alkalommal kiderült, mikor a többiekkel együtt kiálltak a halálos veszedelem fölé, belefúrni tekintetét a tér beton szürke torkába. Majdnem hanyatt esett, úgy hőkölt hátra. Nevették érte a többiek, és onnantól még annyira se becsülték, mint előtte. Azóta csak a madárszarban, hason csúszva mert a perem közelébe menni. És ezt zsarnokuk is nagyon jól tudta.

– Na, mi lesz má’, no? Lépj szépen a szélre, hülyegyerek! – heccelte másik kettő, megnyugodva, hogy most sem ők kerültek a dolgok rosszabbik végére. Egyikük sem mert volna menni.

Viktor üveges tekintete ismét találkozott a bűvös erejű kígyószemekkel. Értette a néma parancsot. Lesunyta fejét és lassú léptekkel, galambokat kerülgetve a peremhez óvakodott.

Micsoda marha – gondolta magában, s még parázsló cigarettájával újra gyújtott – hát ennyire fél ez a veréstől? Mikor őt az apja otthon minden nap elveri? Ez meg inkább kiáll a tetőszélre? Ő is kiáll, persze, de azért, mert nem akarja, hogy gyávának mondják. Soha, senki ne nevezze őt gyávának, mert annál nagyobb szégyen nincs. Ő már csak tudja, hiszen néha még ki is függeckedik, túl a szélén, a villámhárítóba kapaszkodva. Nehogy ezek a parasztok azt mondhassák otthon, vagy a csicska barátaik között, hogy fél. Nem. De ez a hülye? Ez képes úgy félni a pofontól, hogy kiáll a háztetőre. Hát mi az, ha megütnek? Ha betörik az ember orrát? Egy idő után nem is fáj annyira, aztán ha nem csesztetik, két nap múlva már nem is érezni… De leckének jó lesz. Úgyse mer még egy lépéssel kijjebb menni. Most meg visszafordul, na ennyi volt? Azaz, guggolj csak le, csicska, ha csak úgy mersz. Gyáva paraszt.

Viktor megfogta a villámhárítót. Tűz forró volt a vas, vörös csíkot égetett a tenyerébe. Felszisszent, de nem engedte el. Nem tudta, mi szállta meg, de tudta, ha most elengedi és visszafordul, ez a három megint kiröhögi és a tirannus, az az átkozott cigány, még meg is veri. A torkában dobogott a szíve. Nem nézett le. Tudta, ha lenéz, elengedi a vasat, guggolásból előre dől, s zuhan, zuhan, elhagyja az emeleteket, a fák koronáját, a bejárati ajtót, a megnyíló betonjárdát, a kéreglemezeket, s zuhan egészen a pokol fenekéig… Megszédült.

A szél harmadjára suhintott végig a tetőn. Mint a sátán lehelete, úgy ragadta magával a galambokat. Meggyulladtak a tollak, lángra kapott a kátrány, s az eleven fáklyaként lángoló madarak vöröses-sárgás izzásban sodródtak Viktor nyakába. Átbukott a peremen, de kezével nem engedte el a vasat, mely széles ösvényt égetett két tenyerébe. Haja lángra kapott, érezte, ahogy minden szál egyenként végigég. Ruhája ráolvadt testére, beszivárgott a pólusaiba, végül gyomrában egyetlen nagy, izzó gombóccá állt össze. Ordítani szeretett volna, de kicserepesedő torkán csak rekedt suttogás tört föl, s pernyévé aszott szájából hangok helyett fogai buktak ki, melyeket végleg egymáshoz hegesztett a fém fogszabályzó olvadéka.

Vörös sötétség tört rá, s nem tudta megmondani, meddig lebegett benne.

Majd megérezte az érintést. Kinyitotta a szemét, s látta az övét átkulcsoló fekete kezet, az izmos kart, ami fölhúzza, átlendíti a peremen. Majd a vipera szempárt. A megértő indulattól tüzes tekintetet. Nem tudott megszólalni.

– Te hülye marha, majdnem lezuhantál! Az a két balfasz már el is pucolt, azt hitték, megdöglöttél, te szerencsétlen! – üvöltötte az arcába tirannusa. Viktor elmosolyodott. – Már nem félek – mondta.

– Nem félsz? – kérdezte némi döbbent csönd után. Meglepetését hamar fölülírta a felismerés. Elmosolyodott. Cigarettát kotort, s sajátjával komótosan meggyújtotta, majd átnyújtotta Viktornak. – Hát, ha már nem félsz, akkor jó. Akkor már emberből vagy. – s kacsintott.

– Tényleg?

– Nem úgy, mint az a két segg. – mondta, tőle rendkívül szokatlan, széles vigyorral.

– Szívd el, aztán húzzunk – nagyot slukkolt cigarettájából – és még valami, többé nem kell, hogy fizess.

Azzal behúzták maguk mögött a vasajtót, és soha többé nem mentek föl arra a háztetőre.